Kodácsy Tamás írását olvasva azon kaptam magam, hogy miközben ő azt kérdezi, hogyan találjuk meg azt az embert, akit püspökké kell választani, bennem egyre erősebben egy másik kérdés dolgozik: mi történik velünk, ha megtaláltuk?
Talán azért is olvasom így ezt az írást, mert harminc éve vagyok lelkipásztor. Voltam egyetemi lelkész, szolgáltam városban és falun, és három évtized alatt láttam közelről és messziről egyházi vezetést, választásokat, tisztségeket, reményeket és csalódásokat. De azt is megtanultam, hogy a vezetés kérdéséről nem lehet úgy beszélni, mintha mindig csak a másik ember hatalmáról volna szó.
Harminc évvel ezelőtt bizonyára másként olvastam volna a nolo episcopari régi elvét. Akkor talán elsősorban azt kérdeztem volna: milyen ember legyen a püspök? Ma legalább ennyire érdekel az is: milyen egyház veszi majd körül?
Kodácsy fontos különbséget tesz a tisztségre szóló külső elhívás és Kálvin vocatio arcana fogalma között. Az utóbbi nem valamiféle nyilvánosan igazolható „belső elhívás” a tisztségre. Éppen ellenkezőleg: a szív Isten előtt maradó vizsgálata, hogy miért fogadom el azt, amire az egyház megszólított. Kálvin kérdése az indítékokra irányul: becsvágy, bírvágy vagy más önös kívánság vezet-e, vagy Isten félelme és az egyház építésének igyekezete?
Ez a kérdés azonban nemcsak a püspökjelölté.
Lelkészként én is ismerem annak kísértését, milyen könnyű összetéveszteni azt, hogy rám bíztak valamit, azzal, hogy az az enyém. A felelősséget azzal, hogy nekem kell mindenről döntenem. A szolgálat fontosságát a saját nélkülözhetetlenségemmel. Ha ez egy parókián kísértés, miért ne lenne az egy esperesi vagy püspöki hivatalban?
Ezért harminc év szolgálat után már azt is kérdezem: szabad-e egy zsinat-presbiteri egyház működését arra a reményre építeni, hogy mindig megtaláljuk a megfelelő embert?
A református egyházkormányzás egyik mély bölcsessége számomra éppen az, hogy nem kell korlátlanul bíznia még a legjobb emberben sem. Nem azért, mert eleve rosszat feltételez róla, hanem mert komolyan veszi azt az emberképet, amelyet vasárnaponként hirdetünk: valamennyien kegyelemre szoruló emberek vagyunk.
A püspök is. Az esperes is. A lelkipásztor is. A presbiter is. Én is.
Furcsa volna, ha ezt a szószéken komolyan vennénk, az egyházkormányzásban pedig megfeledkeznénk róla. Ha vasárnap azt hirdetnénk, hogy egyikünk sem tévedhetetlen, hétfőn pedig olyan rendszert működtetnénk, amelynek biztonsága végső soron azon múlik, sikerült-e kivételesen bölcs, önkorlátozó és mindig jól döntő vezetőt találnunk.
A zsinat-presbiteri rend ezért számomra több egyházjogi konstrukciónál. Teológiai józanság van benne. Krisztus egyházában egyikünk sem birtokolja egyedül sem a szolgálatot, sem a döntés felelősségét. Nem kell egyetlen emberre rátennünk azt, amit a közösségnek együtt kell hordoznia.
Ezért ütött meg különösen Kodácsy záró mondata az egészséges egyházról, amelyben „a becsvágy korlátozható, a tévedés korrigálható”.
Az első még elsősorban az emberről szól. A második már az egyházról is.
Mert hogyan korrigálható a tévedés?
Ehhez nem elég alázatos vezetőt választani. Olyan egyházi kultúra is kell, amelyben lehet kérdezni, lehet vitatkozni, és lehet egy vezetőnek azt mondani: ebben nincs igaza. Amelyben az ellenvélemény nem válik hűtlenséggé, a kritika pedig nem automatikusan személyes támadás.
És olyan testületek kellenek, amelyek nem pusztán léteznek, hanem működnek. Mert önmagában attól még nem lesz zsinat-presbiteri egy egyház, hogy vannak zsinatai és presbitériumai. A kérdés az, hogy valóban megoszlik-e bennük a felelősség, történik-e valódi mérlegelés, és korrigálható-e általuk az, amit egyikünk – bármilyen jó szándékkal – rosszul lát.
Kodácsy már írása elején megjegyzi, hogy a nolo episcopari „legalább annyira a koronázókra vonatkozik, mint a jelöltre”. Számomra talán éppen itt nyílik tovább az írás kérdése.
Ha Kodácsy nyomán a közösség feladata nem egyszerűen választani az előre ismert nevek közül, hanem felismerni és megszólítani azokat is, akik nem kampányolnak önmagukért, akkor számomra ebből az is következik, hogy a közösség felelőssége a megválasztással sem érhet véget.
Nemcsak azt kell tudnunk mondani:
téged hívunk.
Talán azt is:
nem akarjuk, hogy minden rajtad múljon.
Ez nem bizalmatlanság. Talán éppen szeretet.
Szeretet az egyház iránt, mert nem tesszük kiszolgáltatottá egyetlen ember erényeinek és gyengeségeinek. És szeretet a vezető iránt is, mert nem rakunk rá olyan terhet, amelyet hosszú távon egyetlen ember sem tud következmények nélkül hordozni.
Harminc év lelkipásztori szolgálat után egyre kevésbé hiszek a tökéletes vezetőben. Nem azért, mert kevesebbet várok az embertől, hanem mert többet tanultam az emberről. Magamról is.
A jó egyházi rendnek ezért nemcsak a rossz vezetővel kell tudnia mit kezdeni. Olyan rendnek kell lennie, amelyben a jó vezetőnek sem kell mindenhatóvá válnia.
Innen nézve Kodácsy kérdése bennem végül továbbfordul.
Nemcsak azt kérdezem: megtaláltuk-e azt az embert?
Hanem azt is: milyen egyházat talál majd az az ember?
Olyat, amelyben a tisztség valóban szolgálat, a tekintély nem válik függéssé, a testületek pedig valóban hordozzák a rájuk bízott felelősséget? Olyat, amelyben lehet tévedni – és lehet korrigálni?
És mindenekelőtt: olyat, amelyben komolyan vesszük református hitünk egyik legelemibb állítását, hogy Krisztus az egyház egyetlen feje?
Mert ha ezt valóban hisszük, annak nemcsak a prédikációinkban kell hallatszania, hanem az egyház működésében is látszania kell. Az egyházi tisztség ebből következően nem birtok, hanem ránk bízott szolgálat. Egyikünk sem tulajdonosa annak, amit ránk bíztak. Sáfárok vagyunk.
Ezért Kodácsy írása után számomra nem kisebb, hanem nagyobb lett a nolo episcopari jelentősége. Csak már nem kizárólag annak az embernek a lelkületéről szól, akit megszólítanak. Valamit az őt megszólító és később körülvevő közösségről is elmond.
Képesek vagyunk-e úgy vezetőt választani, hogy közben nem várunk tőle olyasmit, amit egyetlen emberre sem volna szabad rábíznunk? Képesek vagyunk-e tekintélyt elismerni anélkül, hogy függést teremtenénk? És képesek vagyunk-e a megfelelő ember keresése közben feltenni a másik kérdést is: megfelelő-e az az egyházi rend, amelybe megválasztjuk?
Mert valóban meg kell találnunk azt az embert.
De harminc év szolgálat után bennem egyre erősebben ott mozog:
nem az a kérdés, ki legyen a püspök – hanem hogy miért múlik rajta ennyi minden.
Talán a nolo episcopari nemcsak annak az alázata, aki elfogadja a tisztséget, hanem annak a közösségnek az alázata is, amely nem akar egyetlen embertől többet várni annál, amit Krisztus rábízott.