Kodácsy Tamás felkérő levele Zalatnay Istvánhoz
Kedves István!
Szeretettel kérünk arra, hogy a thema21-be írj egy teológiai reflexiót a most avatandó Tőkés László-szobor kapcsán.
Kérésünknek különös súlyt ad, hogy az erdélyi gyülekezetben végzett szolgálatod révén is személyes tapasztalataid vannak arról az egyházi és társadalmi közegről, amelyben Tőkés László szolgálata meghatározó szerepet játszott. Úgy gondoljuk, hogy éppen ezért olyan szempontokat tudnál megfogalmazni, amelyek túlmutatnak a napi politikai vagy egyházi értelmezéseken.
A szoborállítás önmagában is érdekes teológiai kérdéseket vet fel. A szobor rendszerint emléket állít valaminek, ami már lezárult, ami történeti távolságba került. Emlékművet általában akkor emelünk, amikor egy életút vagy történelmi korszak már befejeződött, és a közösség visszatekintve próbálja értelmezni annak jelentőségét. Nem véletlen, hogy sok helyen élő személyről nem állítanak szobrot. Egyik ismert példa Billy Graham esete is, akinek a szobrát elkészítették ugyan, de felállítására csak halála után került sor pont olyan szabályozás miatt, hogy élő embernek nem állítanak szobrot.
Innen nézve különösen érdekes kérdés, hogy mit jelent egy még élő személy szobrának felavatása. Nemcsak tiszteletadásról van-e szó, hanem arról is, hogy a közösség bizonyos értelemben emlékké formálja azt a személyt és azt a történetet, amelyet a szobor megjelenít? Mit jelent az, hogy a „temesvári Tőkés László” immár szobor formájában is jelen van? Nem jár-e együtt ez szükségszerűen bizonyos történeti és lelki távolságtartással?
Bibliai párhuzamként itt van Saul története is. Ez talán a legerősebb Nabokodonozor és Absolon mellett. Mielőtt Sámuel kimondja, hogy Isten elvetette őt a királyságtól, Saul emlékoszlopot állíttat magának (1Sám 15,12). Mintha az emlékállítás itt is azt jelezné, hogy az ember már kívülről tekint saját történetére, és valamiképpen eltávolodik attól a küldetéstől, amelyben addig élt.
Nagyon örülnénk, ha ezekhez vagy más általad fontosnak tartott szempontokhoz kapcsolódva írnál egy lábjegyzetelt teológiai cikket (~8000 karakter). Nem kész állásfoglalást várunk, hanem olyan gondolkodást, amely segít jobban megérteni a szoborállítás, az emlékezet, a történelmi távolság, a személyes szolgálat és a protestáns hagyomány kapcsolatát.
Köszönjük, ha vállalod ezt a feladatot, és várjuk a gondolataidat!
Üdvözlettel,
Tamás
Zalatnay István válasza Kodácsy Tamás felkérő levelére
Kedves Tamás!
Megkaptam leveledet, amelyben a Théma21 nevében felkérsz, hogy írjak teológiai cikket arról, hogy Tőkés Lászlóról mintázott szobrot avattak fel. Minden bizonnyal tudsz arról, hogy nem szándékozom az e fórumon publikálók sorába tartozni. Ildomos azonban, hogy ennek okát őszintén megírjam, és egyúttal mégis reagáljak a jelzett témára. Mert, jóllehet a szobor-ügynek, szerintem, önmagában nincs igazi teológiai relevanciája, vannak olyan vonatkozásai, amelyek sokaknál lelki meghasonláshoz vezetnek. Dönthettek úgy, hogy publikáljátok levelem; én mindenesetre nyilvánosnak szánom, amit írandó vagyok.
Szobor-ügy
Szobrot emelni élő személynek, egyháztól függetlenül, teljesen abszurd elképzelés; a mai nyugati kultúrkörben csak elképedést, felháborodást válthat ki. (Ami hasonló az elmúlt évtizedekben a keresztény világban előfordult, az az érintettek kifejezett helytelenítése ellenére történt; a kivétel, II. János Pál esetében pedig gyakorlatilag az egész lengyel nemzet kommunizmussal való szembefordulásának szimbólumáról volt szó.) Ennek az ügynek azonban – különösen református közegben – önmagában nincs teológiai relevanciája; szent tárgyként senki nem fogja kezelni ezt az „alkotást”. Még csak etikai kérdésnek sem igazán tekinthető, inkább etikett problémának, de annak valóban elborzasztó.
Temesvár: az időtlen az időben
A személy miatt mégis fölvetődik egy súlyos teológiai dilemma. Tőkés Lászlót azért, amit 1989-ban tett, nagyon sokan a keresztény hit kiemelkedő, a magyar világon belül akár legfontosabb élő tanújának tekintették. Vannak, akiknek lelkébe azok az idők életre szóló, hitet és gondolkozást formáló eseményként égtek bele. Később azonban sokan nagyot csalódtak; a botrányos szoborállítási történet nekik a csalódás-sorozat „megkoronázása”. De vajon azt jelenti ez, hogy ami akkor történt a külső valóságban és emberek lelkében, tévedés volt, hogy nemcsak az emlék keseredik meg óhatatlanul, de illúziónak kell minősíteni mindazt a jót, ami ahhoz kapcsolódott? Ez valóban súlyos kérdés.
A teológiai válasz az, hogy nem, mert Isten népe történetének kiváltságos, megszentelt pillanataiban nem ember a „Hős”, a valódi cselekvő. Az akkor előtérben álló ember nem a szentség forrása, csak megszentelt, általában valamely konkrét vonatkozásban és sokszor csak rövid időre szentség hordozója, felmutatója. A próféta szaván keresztül kifejezetten „Így szól az Úr”; a szó igazi értelmében vett megszentelt életet élőn pedig felcsillan valami az evilágin túlmutató valóságból. Temesváron prófétai volt a hallgatás falának áttörése a kimondhatatlan tények kimondásával, és megrendítő volt az életet kockára tenni hajlandó áldozatkészség. Mindez azonban nem Tőkés László tulajdona. A szent pillanatot pedig nem kérdőjelezi meg az, amit az abban részes gyarló emberek később tesznek. A bibliai próféták az üzenet közvetítése után elhallgattak, hol végleg, hol évtizedekre. Azelőtti-azutáni életük a szentség határain kívül esett.
Ami az irodalom és általában a művészetek esetében jó ideje elfogadott, hogy egy mű elkészültével saját útjára indul, úgy, hogy még az alkotónak sincs kiváltságos értelmezői pozíciója azzal kapcsolatban, sajátos módon és még inkább igaz itt. A csoda már visszavonhatatlan: egy ország brutális diktatúrától való megszabadulása a legkiszolgáltatottabb kisebbség egy gyülekezetéből indult el: morális erő megtörhetetlenségéből, áldozatra felgyúlt, megszentelt életből. Ami időn túli, afölötti, azt nem érinti az a zavaros sok minden, ami az időben kavarog.
Temesvár előtt az időben
A mondottakból fakadólag néha egész esetlegesen, előzmény nélkül választódik ki egy ember Isten cselekvésének eszközeként. Temesvár esetében azonban nem így volt; az, ami ott történt, számos esetleges körülmény együttállása miatt vált lehetségessé, de egyúttal több évszázados lelkiségtörténet és egy egyenesvonalú életút gyümölcse. A több évszázados örökség a szikrázóan kemény, a tökéletes igazságra törekvésről sem intellektuálisan, sem kiállásban lemondani nem hajlandó, a kiábrándító valósággal alkuba nem bocsátkozó kálvinista lelkületet jelenti, amely lelkészek és tanítók nemzedékein át formálta a Tőkés család világát. Ez a szellemiség minden korábbinál inkább rendszeridegenné válik a Ceausescu- diktatúrában, amikor megkérdőjelezhetetlennek tűnik a meghunyászkodás mint egyetlen lehetséges túlélési mód. Tőkés László fiatal korától radikálisan elutasította el ezt a magatartást. Ezt azonban még saját közössége nagy többsége is öngyilkos őrültségnek tekintette. Az elviselhetetlenül nyomorúságos, de megváltozhatatlannak hitt rosszal való mégis szembefordulás és ezáltal annak megrogyasztása tette különösen is csodaszerűvé azt, ami 1989-ben történt. Egyúttal az egyetlenné, ami az egyetemes kereszténység történetébe is beleíródik a 20. századi magyar reformátusságból.
Temesvár után az időben
A Tőkés Lászlóval szembeni sokszor vehemens ellenszenv fő oka politikai szerepvállalása: Erdélyben az RMDSZ-szel szembeni politikai alternatíva megteremtésére irányuló – nem sok sikert eredményező – erőfeszítései. Legalább ilyen súlya volt annak, hogy Magyarországon a Fidesz melletti kiállásával nagy mértékben segítette, hogy egy harcosan liberális párt elfogadtassa magát keresztény és nemzeti értékek hiteles, sőt kizárólagos képviselőjeként.
Mivel – a lelkésztársadalom nagy részétől eltérőleg – a magam részéről régóta úgy gondolom, hogy a Fidesz jelzett fordulata nem „megtérés” volt, hanem mimikri, a NER-rendszer létrejötte pedig tragikus történelmi úttévesztés, meggyőződésem szerint Tőkés László hiteltelent hitelesítő szerepével és azóta is folytatott politizálásával kárt okozott a magyar nemzetnek és kereszténységnek. Ennek legmélyebb oka azonban nem karrierizmus volt, mint a politikusoknál általában, nem is hiszékenység, mint tömegeknél, amelyeket szinte bármiről meg lehetett győzni tudományos módszerekkel kidolgozott manipulációs infrastruktúra segítségével, hanem reménykedése, hogy a maga (rész)nemzetének eltünésével szemben egy utolsó esélyt jelenthet Orbán politikája. Biztos, hogy ez illúzió volt; és remélhető, hogy nem utolsó esély. De bármely közösség megmaradásért folytatott küzdelmére csak megértés szándékával és együttérzéssel helyes tekinteni. Ha ez még a saját nemzet egy részével szemben sem érvényesül, az a szolidaritásra való képtelenség jele. Olyan betegségé, amely jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy Magyarország elmúlt évtizedei olyannyira kudarcossá váltak.
Mindez nem változtat annak objektív megítélésén, hogy Tőkés László milyen szerepet játszott a rendszerváltozás utáni idők magyarországi politikai életében. Ezt a szerepet – a sokkal kevésbé egyértelmű erdélyitől eltérőleg – a napról napra fogyatkozó Orbán-hívek kivételével mindenki negatívan ítéli meg. Az azonban rendkívül ellenérzést keltő, amikor tökmag jankók köszörülik rajta a nyelvüket.
A Thema21-gyel szembeni tartózkodásról
Ígértem, hogy megindoklom, miért vagyok tartózkodó a Théma21-gyel szemben. A következők az okai.
A református egyház növekvő vagyonával, ennek fejében vállalt politikai kiszolgáló szerepével, teljesen lejáratódott, miniszterből lett püspöke által is megerőtlenített tanúságtételével egyre jobban hasonlít a meszelt sírokhoz. Megújulásra lenne szüksége. Az ezt szolgálni kívánó kezdeményezés azonban már nevében is visszanyúl egy korábbihoz, a THÉMA folyóirathoz, ezzel óhatatlanul kontinuitást sugallva. Az őszinte szembenézés hiánya, a szocializmus alatti megnyomorított egyházi élet legitimálása súlyos tehertétellé vált a rendszerváltozás után. Mi indokolja most ismét egy korábbi kezdeményezés „új folyamának” elindítását?
Meglepő az is, ami kiválasztásra került. A Théma Egyesületet a fennálló egyházi viszonyokat meghaladni akaró lelkészek alapították. Bár a cél élő teológia művelése volt, hamar meghatározóvá vált az egyházpolitikai szerepvállalás, különösen is Szabó István püspökké választásának támogatása, majd az azt követően is folytatódó aktivizmus. A jó szándékú, de néha átgondolatlan lépéseknek az egyesület alelnökeként én magam is részese voltam. Amikor azonban az egyesület elfogadta Balog Zoltán ajánlatát, hogy a Fidesz politikai alapítványa finanszírozza a Thémát, kiléptem. Az akkor történtek ismétlődtek meg az egész egyházra kiterjedő léptékben az elmúlt másfél évtizedben. A Théma21 névválasztás ezért az eddigi egyházvezetéssel való kontinuitás vállalását jelenti, amikor éppen az ellenkezőjét kellene üzenni.
A beköszöntőben – melyet a Théma-korszak idején még gyermekkorú lelkésznő jegyzett – kiemelt szempontként szerepel a világiakkal való együtt gondolkodás fontossága. A Théma azonban kifejezetten teológiai kezdeményezésként indult. Aktív tagjai, kiadványának szerkesztői kizárólag lelkészek voltak. (Korábban, jórészt ugyanazon lelkészi körnek volt olyan kezdeményezése – az Egyház és Világ című lap – amely valóban, nevének megfelelően, világiak bevonásával, és annak megfelelő tematikával működött.)
Az őszinteség megköveteli, hogy azt is megírjam, Tamás: tartózkodásomnak oka a te személyed is. A „kegyelmi ügy” minden gyötrelmével együtt esélyt jelentett arra, hogy az egyház kilépjen az egyre súlyosabb hitelességvesztés folyamatából, amelybe Balog Zoltán vezetése alatt sodródott. Az erre irányuló törekvések kudarcában fontos szerepe volt az általad szervezett „megújulási konferenciának”, amely – az ott felszólaló sok, jót akaró ember szándékától és értékes gondolataitól függetlenül – arra volt alkalmas, hogy kifogja a szelet a vitorlából, hogy pacifikálni lehessen a helyzetet. Az a konferencia, amely – az eredeti elképzeléstől eltérőleg – a Ráday Kollégiumban került megrendezésre, amelynek fővédnökei végül a püspökök lettek, de amelyen ők – a hipokrízis csimborasszójaként, úgymond a fórum függetlenségét tiszteletben tartandó – nem vettek részt, tehát még felkérdezhetők sem voltak, és amelynek – az ígérttől eltérőleg – nem lett semmilyen komoly folytatása, szükségképp a megújulási törekvések zátonyra futtatója lett.
Ezek után nagyon nehéz jóhiszeműnek lenni. Egyrészt, mert az egész folyamat egy tökéletesen profi politikai manipuláció képét mutatta, amivel legalább utólag szembe kellett volna nézni. Másrészt sporadikus személyes találkozásaimból azt szűrtem le, hogy – mondjam így – módfelett ambiciózus vagy, és ezt csak alátámasztották olyanok, akik jobban ismernek és akiknek ítélőképességében megbízom. Ezért is vagyok gyanakvó egy olyan projekttel szemben, amelyet nagyon tiszta szándékú, de, attól tartok, naiv hölgyek indítottak, és amelynek nevében mégis te kerestél meg azzal az ártatlan kéréssel, hogy írjam meg a véleményemet a Tőkés Lászlónak állított szoborról.
Sok mindenre lehet szüksége a református egyháznak a megújuláshoz. Balog Zoltán fiókákra azonban biztosan nem.
Nagyon nem szívesen írom ezt, de ha bármi mást írnék, az eltérne attól, amit gondolok. Ha későbbi egyházi forgolódásod rácáfol arra, amit most gondolok, nemcsak készséggel, de örömmel fogok bocsánatot kérni.
Budapest, 2026. június 9.
Zalatnay István